Ha Chicago, akkor Bob Fosse. Nehéz tőle elszakadni, nehéz nem rá gondolni és őt idézni. A szövegkönyv társszerzője és az ősbemutató rendező-koreográfusa a darab minden ízét, színét színpadra varázsolta, a lehető legtöbb izgalmat és sziporkát megmutatta, ahogy a veszprémi sajtótájékoztatón elhangzott: Fosse megalkotta a tökéleteset, kihívás hát minden újítás. Nem véletlen az sem, hogy a musicalmágus halála után 10 évvel, a londoni westenden kizárólag az eredeti Fosse-rendezésben gondolkodtak, lépésről lépésre ugyanazt a koreográfiát követték, majd a siker őket igazolta, bizony, elavulhatatlan alkotás az eredeti. Az 1980-as magyarországi bemutatót több vidéki próbálkozás is követte, legutóbb Bozsik Yvette rendezése hívogatott kivételes sztár szereposztással, ám kevés olyan csalódás ért színházban, mint ez a verzió: mintha túl idegen lett volna a rendező-koreográfus számára a műfaj, annyira lapos, unalmas, sokszor zavaros jeleneteken ámultam. Hiába a sok neves és hiteles színművész, ha fantáziátlan, amatőr a kontextus. A még lelkemben tomboló lehangoló tapasztalat okán félve ültem be a veszprémi Petőfi Színház nézőterére, hogy Eperjes Károly első musical rendezését megismerhessem. A kételyeimet azonban észrevétlen sodorta el az előadás lendülete, így megélhettem életem legnagyobb színházi meglepetését is – figyelem, nagy szavak jönnek - : ilyen minőségi, szórakoztató, tartalmas musical előadást se itthon, se másutt nem láttam!